Mit tegyünk, hogy gyermekünk cselekvőképes, kiegyensúlyozott, boldog ember lehessen?

Dróth Ágnes
rovat: 
Írások
2009. Március 15., Vasárnap

Péntek este tartottuk első találkozónkat az iskolába belépni szándékozó gyerekek szüleivel. Friss kérdéseket hoztak gyerekeik által a jelenből és a jövőre vonatkozóan egyaránt. Persze régi kérdéseket is, amelyek belőlünk, felnőttekből, a mi jó vagy rossz tapasztalatainkból származnak. Bizonyos kérdéseket újra és újra fel kell tennünk ahhoz, hogy megtaláljuk rájuk aktuális és esetleg általános érvényű egyéni és közös válaszainkat. Számomra gondolatébresztő volt a tegnapi találkozó, A teljesség igénye nélkül szeretném megosztani Veletek, mire jutottam néhány kérdéssel kapcsolatban.

Kérdés volt az új elsős osztálytanítóhoz, mit gondol a délutáni különórákkal kapcsolatban. Járjon-e sportolni, zenét tanulni, táncolni stb. a gyerek. Bennem ez a kérdés összekapcsolódott a középtagozaton esetenként tapasztalható problémákkal, úgymint szakórák helyzete, gyerekeink délutáni állapota „nem érdekli semmi, nem akar semmit csinálni, stb.”

Tudjátok, mozgásfejlesztéssel foglalkozom. Nemcsak a test mozog, hanem a lelkünk is, és (jó esetben) a gondolataink is mozgékonyak. Felnőttkorunk problémáiból mindannyian ismerjük testi, lelki, szellemi mozgásfejlődésünk akadályainak egyik-másik vetületét. Felnőttkori kiegyensúlyozatlanságainktól, munkánkban, kapcsolatainkban tapasztalható „működési zavarainktól” mindannyian szenvedünk kisebb-nagyobb mértékben. Időnként nagyon, máskor kevésbé. Hol van ennek az eredete? Természetesen a történetünkben, és így a gyermekkorunkban is. Mit tehetünk, hogy az „engem is így nevelt az anyám, apám, mégis felnőttem; nekem ez nem adatott meg, hát most megadom a gyerekemnek, ha belepusztul is” stb. szlogenek helyett valami újat, valami mást teremtsünk gondolatainkban, érzéseinkben és akaratunkban? Gyerekeink iránti szeretetünk képessé tesz arra, hogy változzunk, hogy megtanuljunk rájuk figyelni, hogy megértsük, mi az, ami őket építi, és egészségessé teszi. Kicsit meg tudunk feledkezni önmagunkról, a bűntudatainkról („nem vagyok tökéletes szülő”), csak rájuk figyelünk, és megértjük őket. Ezen mindannyian átmegyünk, tulajdonképpen akkorra tanulunk meg elég jó szülővé válni, mikorra felnőnek a gyerekeink. Az ő felnövekedésük a mi tanulási folyamatunk.

Hogyan zajlik a gyerek felnövekedése, melyek azok a látványos fizikai, kevésbé látványos lelki, egyáltalán nem látványos szellemi folyamatok, amelyek egy tündéri kapálódzó, esetenként ordító vagy mosolygó csecsemőtől egy tevékeny, a világban, kapcsolataiban építő és nem romboló módon helytállni képes felnőttig vezetnek?  A Waldorf-pedagógia ezeket a folyamatokat akarja támogatni. A tanagyag ezt tartja szem előtt. Milyen testi, lelki szellemi táplálék kell a gyereknek az egészségben felnövekedéshez?

Térjünk vissza a látványos testi mozgásfejlődéshez. Mindenki tapasztalhatja, hogy a gyerek legkorszakalkotóbb lépéseit a mozgásfejlődésben egy belső impulzusból teszi meg. „Magától áll fel, kezd el járni, és kezd beszélni. Mi ezeket a folyamatokat csak akadályozhatjuk, a segítség egy szeretetteljes, meleg, kiegyensúlyozott, nem túl ingergazdag környezet. (Nem waldorfos kutatások például kimutatták, hogy zavart szenvedhet azoknak a gyerekeknek a mozgás- és idegrendszeri fejlődése, akiket kora csecsemőkorukban a zajos, látványos világ felé fordítva tolnak a babakocsiban. A gyereknek az anyja vagy más ismerős felnőtt arcának látványára és hangjára van szüksége ebben a korai életszakaszban.)

Ezt egy érési folyamat támogatja, mely természetesen kapcsolatban van a külvilág ingereivel. Az a belső erő, amely a felállásra, az elindulásra és a beszéd megindulására készteti a gyereket, a későbbiekben is működik más szinteken, a mozgás (a beszéd is mozgás) után egy lelki mozgékonyságot teremt szimpátia és antipátia között. Vonzódom valamihez, belefeledkezem, átélek valamit, illetve a másik póluson eltávolítom magamtól, és szemügyre veszem. Ebből jut el aztán a gyermek a gondolkodásig, a gondolkodás mozgékonyságáig. Ez az érési folyamat lassan megy végbe, három hétéves szakaszban (ezen belül is egyéni eltérésekkel) a 21 éves életkorig, amely a felnőttkor küszöbének tekinthető.

Nézzük az első két hétéves életszakaszt. Az iskolába lépéskor a gyerek jó esetben jól tudja használni a testét, a mozgása harmonikus, gazdaságos, a „mindenem mozog, amikor látok, hallok valamit” csecsemőkori állapotából eljut az „otthon érzem magam a testemben” állapotig, meg tudja tenni azt, amit meg akar tenni az akaratában. Le tudja állítani a mozgását, amikor figyel valamire. Ebből jön létre az olvasás képessége (szemmozgás), az írás képessége (finommozgás) és a számolás képessége, amely szintén térben és időben zajló mozgás, előre-hátra, sorrendben és ritmusban. Mindebből már belátható, hogy a tanulási és viselkedési zavarok ebből az első hétéves szakaszból származnak. Ezt kell szemügyre venni és megsegíteni, ha a gyereknek támogatást akarunk adni. (Ezt teszi az Extra Lesson tanár). A mozgás a második hétéves szakaszban is alapvető viszonyulási módja lesz a gyereknek a világhoz, ezért van annyi és sokféle mozgás a Waldorf-iskolákban. A testi, fizikai szint után a lelki mozgásszintekkel foglalkozunk. Ezért adunk sok olyan lelki táplálékot a gyereknek, amely a szépséghez való affinitását ébren tartja, meséket, történeteket, amelyeket teljes szívével átélhet. Waldorf-körökben úgy mondják, azt kell átélnie, hogy a világ szép. Ő is tud szépet teremteni, hangokban, képekben, cselekedetekben. Ebből a szerves fejlődésből bontakozik ki aztán a harmadik hétéves szakaszban az elvont gondolkodás, amely így megalapozva már tetterős és lelkes gondolkodássá válhat. 

A hosszú kitérő után kanyarodjunk vissza az eredeti kérdéshez: sport, zenetanulás, tánctanulás, nyelvtanulás stb. – délutáni különórák. Talán az előbb vázoltak fényében belátható, hogy miért szeretnénk, hogy a gyerek iskolán kívüli életében is ezt a folyamatot támogassátok. Ezt tartjuk a gyerek elemi érdekének. Ha a gyerek így fejlődik az első három iskolai évében, biztosan nincs szüksége speciális mozgásformákra, a természetes, belső, a világba való beleolvadást támogató mozgásformákat űzi. Fut, ugrál, fára mászik, gurul, labdázik. A Bothmer óra is csak a 3. osztályban lép be a tantervbe, mint bizonyos módon irányított mozgás. Az 5. osztályban ismerkednek a gyerekek a „speciális mozgásformákkal”, amikor az Olimpiára készülnek. Ott pedig nem az egymással való összehasonlítást és versengést tapasztalják meg, hanem önmagukból próbálják kihozni a lehető legjobb teljesítményt. A „meg tudtam tenni” érzése hatja át őket, és nem a többiekkel való összeméretés. Erre az osztály közösen készül, s tovább táplálja a szociális érzék fejlődését az, hogy az előző évek előkészítették őket az egymásra figyelésre, egymás megsegítésére. Az összetartozás, a közösségélmény van jelen, s nem a másik legyőzésére figyelnek. Az önbizalom saját teljesítményükből és a másik megsegítésének képességéből ered, és nem az összehasonlításból. Ezek a tapasztalatok vannak velük, amikor a „nagy napon” kilépnek a tágabb közösségbe, és betagozódnak egy idegen gyerekekből összeállított csapatba.

Az egészséges gyerek mozog „magától”. Ha túlmozgásos, vagy figyelemzavara van, vagy éppen szorongó, akkor ehhez az egészséges mozgáshoz kell visszavezetni. Nem segít rajta, nem állítja vissza az egészséges fejlődésmenetet, ha speciális mozgásformákat, sportokat tanítunk neki. Csak még jobban elmélyíti a problémát, amennyiben tovább támogatjuk azt a tendenciát, hogy marionettszerűen kívülről mozgatjuk a gyereket, nem kapcsolódva organikus belső fejlődéséhez. (A hiperaktivitás és a figyelemzavar is koordinálatlan mozgásválasz a nem megfelelő és túl sok ingerre, az ellentétes válasz pedig a nem mozgás, a szorongás.) Mivel az e sportok hátterében meghúzódó gondolatok, szellemiség életkori sajátosságainál fogva még idegen a gyerektől, még lelki, szellemi károkat is okozhatunk a gyereknek. Érettségének nem megfelelő lelki, szellemi tartalmakat közvetítünk neki, amire aztán lelki szellemi hiperaktivitással (pl. idegességgel) vagy figyelemzavarral (szétszórtság, elmélyülni nem tudás, az érdeklődés nem tud megtapadni), szorongással reagál, esetleg csak a későbbi életkorokban. Itt visszaérkeztünk a középtagozat szakóráihoz…

Úgy látom, tapasztalom, hogy a gyerekeknek, minden tökéletlenségével együtt jó a Waldorf-iskola. Sokakkal ellentétben úgy gondolom, hogy minden gyereknek. Ezt már volt alkalmam megtapasztalni saját, immár majdnem felnőtt gyerekeimen és osztálytársaikon is. Ezt a jó hatást erősíteni tudjuk azzal, amit otthon teszünk, illetve sajnos – akaratlanul – rombolni is tudjuk. Ezzel a néhány sorral abban próbáltam segíteni, hogy azt tehessétek a gyerekeitekért, amit tenni akartok.