Mássalhangzók tanulása az első osztályban

Rudolf Steiner: Szemináriumi beszélgetések nyomán Barabás Katalin
2009. Február 18., Szerda

Különbség van a betűk és a számok megértése között. Míg a számoknál az a fontos mit jelent a valóságban az 1, 2 stb., a betűknél a képen van a hangsúly, amelyből a mássalhangzó formálódik. Mit jelent ez, hogyan ismerik meg a gyermekek a betűket és miért fontos ez?

Amikor manapság írni, olvasni tanítják a gyerekeket, csak a mai, aktuális kulturális helyzetet veszik figyelembe. Olvasunk ugyan, de az olvasás művészete hosszú kulturális fejlődésen, változáson ment keresztül. A betűk alakjai és egymáshoz kapcsolódásuk pusztán megállapodás, közmegegyezés kérdése. Az írás az emberi tevékenység és közmegegyezés terméke, ezek révén keletkezett. Ezzel ellentétben a számoknak önmagukban egyértelmű, univerzális jelentésük van. Szoktuk is mondani: „A számokban nem lehet csalódni!”.

Mindezekből következik, ha a betűket csak a mai formájukban tálaljuk a gyermek elé, távol áll az ő adott életkorától, egyáltalán nem lesz jelentése számára, mint emberi lénynek! Meg tudja tanulni, sőt használja is, de elvont fogalomként, átélt tapasztalat nélkül.

Hogyan próbáljuk élő tudássá tenni a gyermekben a betűk ismeretét?

Itt is az egészből indulunk ki, vagyis a szóból, amellyel egy valós dolgot fejezünk ki. Pl. pipa. Felidézzük a gyermekben a pipa képét, majd lerajzoljuk környezetében - pl. egy ember kezében. Ahogy kiejtjük a szót és látjuk a képét, valós dolog idéződik fel bennünk. Ezután nem az egész szót mondjuk, „csak kezdjük mondani”, azaz az első betűt: p-p-p. Ha a rajzot egyszerűsítjük - ahogy azt a régi emberek is tették - a P jelet kapjuk. Ezt hívjuk „P” betűnek. Így tanulják meg pl. hogy amikor pipá-t mondunk, az p-vel kezdődik és ezt le tudjuk írni, mint P.

Az idei elsősök ezt a mondókát tanulták segítségül a P betűhöz.

A papám pipája fapipa

Pittegő-pattogó paripa

Ez a pittegő-pattogó pipa

Vidáman pöffentget, gyia!

Amikor ily módon nyúlunk a gyermek természetéhez, visszavezetjük őt egy korábbi kultúrkorszakba, hiszen az írás maga így alakult ki eredetileg. Ma már nem tudjuk felismerni a kapcsolatot a betű elvont alakja és a kép között, amely a kinézete vagy rajza alapján adódna, de eredetileg minden betű ilyen képalakból keletkezett. Ha megnézzük az ókori egyiptomi hieroglifákat, sok jelet találunk, amelyben könnyen felismerhető az említett tárgy vagy állat, hiszen azt másolták le a lehető legegyszerűbb formában. 

Képzeljük el, ha csak az elvonatkoztatott, puszta megállapodást tanítanánk a gyermeknek: „így írjuk a P betűt!” - ekkor csupán egy teljesen levezetett, az emberi környezetéből kiszakított valamit tanítanánk. Ez esetben az írás elkülönülne a közegtől, amelyben keletkezett, a művészi környezettől. Ehelyett, annak érdekében, hogy a formák közti különbségek megmozgassák a gyermeket, messzire visszanyúlunk, az alak művészi rajzával kezdjük az írás tanítását. Ha kiemeljük a betűk formáját a mai konvenciókból és megmutatjuk a forrást, amelyből erednek, megmozgatjuk az egész gyermeket (tudását, érzelmeit, akaratát egyaránt) és teljesen más embert faragunk belőle, mint amilyenné akkor válna, ha csak az intellektusára hatnánk.