Az ember életében fontos szerepet töltenek be a mesék. Gyerekként találkozunk vele először. Szüleink, nagyszüleink hangján szólnak, s kísérnek minket, hogy majdan gyermekeink tőlünk hallhassák a királylányok és szegény legények történeteit.
Mesét hallgatni jó. De miért is mesélünk, mit mesélünk, hogyan mesélünk? Hol keresgéljünk? Nézzük először, hol tart a gyermek, akinek mesélünk!
Gyermekünk már tud beszélni. A beszéd, a nyelv segítségével jut el a mese hozzá. Az Egész kezd tagolódni a nyelv segítségével. Először csak ismétel, majd egyre határozottabban megjelenik az „Én” fogalma, egyre több és több dolog válik „nevessé”, tagolódik a világ.
A beszédnek és nyelvnek teremtő ereje van a kisgyermek számára. A mese nyelve is mágikus, teremtő nyelv, ezért fontos segítség a világot tanuló embernek. Teljes és osztatlan figyelemmel tanul a gyerek beszélni, gondolkodni, élni. Ez a figyelem önkéntelen és nagyon fontos, hogy óvodás korban még erre a figyelemre nagy szüksége van a gyermeknek. Osztatlan a figyelem, azaz a gondolkodás és érzés nem vált még külön. Lassan válik majd szét, s ezt a folyamatot nem szabad siettetni, mert a gyermek lelkiségét gyengítjük. A gyermeknek még teremtő módon kell működnie önmaga kiformálásában, mivel növekedéséhez, képességeinek kibontakoztatásához önmagából kell létrehívnia a formáló erőket. A mese képei a lét gyökeréig érnek és „világmagyarázatokat” közvetítenek a gyermeknek. Pl.: „rend van a világban.”, „jelen van a rossz, de legyőzhető”, „az úton – fejlődés – végig kell menni”, „a gonosz nem tud fejlődni”.
Mit meséljünk?
Jó mesét.
A népmesék segítenek. Érzelmekkel teltek, de nem érzelgősek. Ősképei az emberiség régi segítői, hiszen a mesék eredetileg felnőtteknek szóltak, s az ősi tudás továbbadását szolgálták. Meghallgatásuk közösségi ünnep volt. A Kalevalát még a XIX. sz. végén is úgy mesélték, hogy az egész falu apraja-nagyja összegyűlt a tűznél és egész éjjel hallgatták a dalnokokat. Az ősképek jól átélhetők a gyerekek számára. Fontos, hogy időben találkozzanak ezekkel a minőségekkel a gyerekek. Az igazi mesék nem fecsegnek.
„Az élet jó helyen való puritánsága teret ad a fantáziának.”
„Egy királynak és királynénak nem született gyermeke.” – mondja az ősváltozat.
„Élt egyszer egy király és egy királyné, akik nap mint nap így fohászkodtak: Óh, ha lenne egy gyermekünk! – de kívánságuk nem teljesedett.” – ez az irodalmi változat, amely a felnőtteknek jobban tetszik. A felnőttben már a nyelv teremtő ereje meggyengült, így sok támpontra van szüksége a fantáziájának, míg ha egy háromévesnek azt mondjuk: „Mi lenne, ha most az ajtón belépne egy farkas?” – már látja is, mert számára a szó még teremtő erővel bír.
A gyerekek különböző életkorban más-más mesét képesek befogadni. Egyszerű, egy szálon futó történetekből haladjunk a bonyolultabb, több szálon futó mesékig. A megfelelő mese kiválasztását segíti, ha odafigyelünk arra, hogy mi magunk el tudunk-e mélyedni a történetben. Ha nem, akkor rossz a mese, vagy olyan rétegekben jár, ahova nem jutottunk még el. Az ilyen meséket nem tudjuk jól átadni a gyermekeknek.
Hogyan meséljünk?
Feltétlenül olvassuk el a mesét, mielőtt mesélni kezdjük a gyermeknek. Próbáljuk meg fantáziánk segítségével a mese képeit felépíteni, s miközben meséljük, „lássuk magunk előtt” a képeket. Minél egyszerűbben – kevés hangsúllyal, mimikával – meséljünk, hogy a gyermek fantáziája is teret kapjon. Nagyon fontos, hogy a gyermek saját belső képeket hozzon létre mesehallgatás közben, – s ne képeskönyvet nézzen, – mert így teremti meg, éli át a lelki minőségeket.
Jó egy-egy mesét hosszabb ideig mesélni, hogy a gyermek elmélyülhessen annak világában, többször, biztonságos ismerősséggel átélhesse a mese minőségeit, feszültségeit, a feloldódást
Nemcsak „kész” meséket mesélhetünk!
Nagyon jó élmény magunk által kitalált mesét mondani. Nem baj, ha a történet egyszerű, mert olyan erős a figyelem ilyenkor (amit a felnőtteknek már sokkal nehezebb megteremteni), hogy már ettől is élménnyé válik az együttlét. A mese a valódi együttlét ritka lehetősége, önmagában nincs is, legalább „ketten-hárman” kellenek hozzá.
„csörömpöl a reggel, száll a fény…
és az éji tág csodát,
ezt a furcsa micsodát
ketten láttuk: te meg én.”
Füle Erika óvónő