Az évkör egy újabb ünnepéhez érkezve átgondolhatjuk, hogy minek az átélésére teremt alkalmat a Márton-ünnep.
Mihálykor a természetre tekintve láthattuk, hogy az élet egyre inkább a földhöz közeli szférákhoz húzódik. Kint nő a sötétség, az elhalás, és a hideg, míg a föld alatt egyre intenzívebb munka, készülődés zajlik. E felszín alatt növekvő aktivitás gondolatát magunkban hordozva szemléljük a külső tájat.
Míg Mihály arkangyal az égben cselekszik, Márton földi halandóként megjelenve hozott új minőséget a világba. Önzetlen cselekedetében nem római katonaként, hanem mint az én, individuum van jelen, ki tud lépni a kor és a történelmi helyzet „díszletei” mögül az ember. Lovát megfékezve megáll a koldus előtt, s köpenyét kettéhasítva, annak felét a vacogó koldusnak adja. Megosztja, amije van, önzetlenül ad.
A kint egyre nyúló hideg sötétségbe csak bentről lehet fényt vinni, hogy azt átmelengessük, áthassuk, emlékeztessük. Kint már nincs fény. Hogy bentről kikerülhessen, ehhez kell az ember. Ez is egyfajta adakozás, Szent Mártonkor, az önzetlen testvériesség, adakozás ünnepén.
